Jelnyelv... De miért?
Már a
gimnáziumban is érdekelt a jelnyelv, egyrészt azért, mert úgy tekintettem rá,
mint a kevésbé szemfüles tanárok óráin és vizsgáin a tökéletesen használható
segítségkérés és segítés professzionális eszközére, másrészt mivel sohasem
jeleskedtem az idegen nyelvek tanulásában, esélyt akartam adni magamnak arra,
hogy egy speciális nyelv elsajátításával végre nekem is sikerélményem legyen.
Az egyetemen a minorok és a szakirányok választásának idejében bukkantam rá
arra, hogy az ELTE-BTK repertoárjában jelnyelv minor elvégzésére is lehetőség
van, de akkoriban még kellőképpen bátortalan voltam ahhoz, hogy inkább
specializációt válasszak. Az alapszakos záróvizsgámon azonban úgy hozta a sors,
hogy egy olyan lánnyal osztottuk meg egymással az aznapi vizsgaélményeinket,
akiről kiderült, hogy jelnyelv minorra jár. Rögtön lecsaptam a lehetőségre, és
kifaggattam a jelnyelvtanulási tapasztalatairól, majd egy hónap múlva be is
iratkoztam az A1-es kurzusra, és azóta is folytattam tanulmányaimat ezen a
területen. Most végiggondoltam, hogy amióta az életem része lett a jelnyelv,
milyen plusz információkkal gazdagodtam a hallássérültekről, a jelnyelvtanulási
lehetőségekről, magáról a jelnyelvről stb., innentől kezdve pedig ezeket a
tapasztalatokat fogom közérthető nyelven publikálni.
Azoknak
ajánlanám a blogomat, akiket valamilyen szinten érdekel a jelnyelv és
szeretnének erről többet megtudni, vagy akik tervezik a jelnyelv tanulását, de
még nem mertek belevágni abba, ill. azoknak, akik már tanulnak jelnyelvet, de
szeretnének tisztában lenni a lehetőségeikkel. Azt meg kell említenem, hogy
nagyon sokan olyanok is – mint például én –, akik teljesen komolytalan szándékkal
vágnak bele ebbe a projektbe, rájönnek, hogy nem csak a fentebb említett két
előnnyel járhat a jelnyelvtanulás.
Először is
társadalmunkban létezik a hallássérültek csoportja, akiknek/akikkel a hangzó
nyelven történő kommunikáció komoly nehézségeket okoz. A jelnyelv segítségével
megszűnnek azok az akadályok, amiket számos esetben diszkréten felrónak a
hallók, amikor hallássérülttel kell kommunikálniuk: “Áh... Nem értem, amit mond, úgyhogy inkább nem is beszélek vele!...”, vagy ”Nem akartam már harmadjára is visszakérdezni, hogy mit mondott, úgyhogy
inkább csak bólogattam!” A hallássérültekkel kapcsolatban az
a tapasztalatom, hogy alapvetően sokkal jobb kedélyű és közvetlenebb emberek,
mint átlagos társaik, szeretnek társaságban lenni, és nagyobb arányban
sportolnak, mint bármelyik másik társadalmi csoport – talán ezért sem szabad
megvonnunk magunktól ilyen egyéniségek megismerését.
Egy másik
pozitívum maga a jelnyelv, aminek elsajátítása rendkívül kötetlen és
hangulatos, egy-egy óra olyan, mintha csak társasozni jönnénk össze a
többiekkel. Az első, amit meg kell tanulnunk, az az, hogyan figyeljünk a
másikra, amikor hozzászólunk, szemben helyezkedjünk el vele, és a szemébe
nézzünk, amikor valakivel kommunikálunk. Ez a fajta alapvető kontakt
esszenciális eleme kellene, hogy legyen a mindennapjainknak, azonban az elfoglalt
emberek rutinja megköveteli, hogy mindenki legalább két dolgot csináljon
egyszerre, így elmarad ez a fajta figyelmesség. Ugyanebből a megkövetelt
figyelemből származik az is, hogy meg kell szoknunk, egy-egy órán minimum húsz
ember figyeli egyszerre – szó szerint – minden mozdulatunkat. Ezzel a magyar
oktatási rendszer egyik nagy hiányosságát is pótoljuk: megedződünk a nagyobb
közönség előtti felszólalásokra, előadások tartására. Ez a pár pozitívum csak
az a néhány velejáró, amit én magam megtapasztaltam, nyilván sokkal több van
ennél, mindenkinek a maga olvasatában.
Éppen ezért az
érdeklődők a blogon a következő kérdéseikre kaphatnak majd választ: Mi a
jelnyelv? Van-e nemzetközi jelnyelv? Vannak-e a jelnyelvben nyelvjárások? Mi a
daktil ábécé? Mi a fonomimikai ábécé? Mik azok az idiómák? Hol tanulhatod a
jelnyelvet? Milyen szintjei vannak? Mennyibe kerül egy kurzus? Milyenek a
tanórák? Milyen a jelnyelvvizsga? Milyen feladatokat kaptok? Milyen
segédeszközöket használj a tanulásnál? stb.
