A jelnyelv-tanulás kialakulásának története

A siketek és nagyothallók helyzete, így maga a jelnyelv és ezzel összefüggésben a jelnyelv-tanulással kapcsolatos információszerzés is meglehetősen speciális területek.  Éppen ezért hagyományos forrásokból és az interneten keresztül is meglehetősen nehéz mélyebben tájékozódni a témában. Bár meg kell jegyeznem, hogy mára naponta jellennek meg a SINOSZ vagy a Hallatlan gondozásában ezt az űrt kitöltendő felületek, de erről egy kicsit később... Ahhoz, hogy pontosan megérthessük, mai állása szerint miért tart itt a terület, meg kell ismernünk a történelmi előzményeket, először nemzetközi, majd pedig magyar vonatkozásban is.

A siketeket hosszú ideig az értelmi fogyatékosokkal azonos szinten, a társadalom írott és íratlan törvényeinek keretein kívülállónak tekintették, sajnos ez tény. Az első jelnyelvi szakkönyvet az angol John Bullwer írta 1664-ben Chirologia: A kéz természetes nyelve címmel. 1760-ban alapították az első siketekkel foglalkozó, intézményesen működő iskolát, mely a jelnyelv nélküli, úgynevezett oralista módszer szerint működött, a skóciai Edinburgh-ben. 1782-től egy francia abbé, L'Epée, akit a siketoktatás atyjának tartanak, egységes jelnyelvi rendszert dolgozott ki, ami alapján magániskolájában tanította a hallássérülteket. Ekkortól a jelnyelv és az erre támaszkodó siketoktatás egyre inkább elterjedt, a siketek érdekvédelme egyre egységesebbé vált. A fejlődés egyik ékes példája az az 1816-ban az Egyesült Államokban alapított speciális, siketeket oktató iskola, mely azóta egyetemmé fejlődött. A Gallaudet máig az USA legjelentősebb siketekkel foglalkozó tanintézménye.

Magyarországon jelentős késéssel, 1802-ben Cházár András, bécsi példa nyomán alapította az első siketiskolát, Vácott. Az innen kikerülő diákok alapozták meg a magyar siket közösség létrejöttét. Társaságokba kezdtek tömörülni, felismerték azt a tényt, hogy csak is közös fellépéssel tudják az országban javítani helyzetüket. Vezéralakjuk Oros Kálmán volt, aki 1892-ben megalapította a siketek első újságját: a Siketnémák Közlönyét. Ezen időponttól beszélhetünk a magyar hallássérültek szervezett életéről. Meg kell említeni azonban, hogy ez a szerveződés tiltakozó reakcióként indult, miután megtiltották Magyarországon a jelnyelvvel való oktatást, az 1880-ban Milánóban megrendezett II. Siketoktatással foglalkozó Kongresszus határozata nyomán, mely egyöntetűen az oralista módszert támogatta. 1887-ben jött létre a siketek első szervezete, Egyetértés Társaskör néven, majd 1907-ben alakult meg a Siketnémák Otthona. Az otthon mai jogutódja a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ), mely 1951-ben alakult újjá. A SINOSZ-nak jelenleg mintegy tizenegyezer hallássérült tagja van országszerte. Az érdekképviseleti szerv jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a hallássérültek helyzete minden téren javuljon. Valamint intézményes keretet biztosít a jelnyelv tanuláshoz, mind a siketek és az egészségesek számára. Az országban hét siketekkel (Budapest, Eger, Kaposvár, Vác, Sopron, Szeged és Debrecen) és egy nagyothallókkal (Budapest) foglalkozó általános iskola működik és egy budapesti gimnázium, amely hallássérült osztályt is indít. A kétezres évek elején alapult a Hallatlan Alapítvány, valamint a Korner Jelnyelvi Tolmács Központ, amelyek szintén lehetőséget biztosítanak a jelnyelv-tanulásra.        Jelenleg a fent említett három szerv szolgálhat számunkra segítségül.